Mert még sosem foglalkoztam gyerekcsoportokkal, így ebben én is gyermek voltam.
Amikor megkértek, hogy vezessem a kötélpályát, az egyensúlyozást a gyermeknap alkalmával, egyszerűnek tűnt a dolog. Elképzeltem magamban, hogy milyen is lenne a kötélen egyensúlyozni – ugyanis még sosem slackline-oztam – és a gondolatban úgy éreztem nem is lehet olyan könnyű. Hát aztán még az 5 – 10 évesek korosztályának. Arra gondoltam, hogy biztosan nehéz lehet egyensúlyozni a kilengés és a hossz miatt. Aztán eszembe jutott, hogy utánanézzek, hogyan is fogom fölszerelni a kötelet a fákra, meg akartam tanulni a módszert és a szabályokat, amelyek által nem sértem meg a fa kérgét, és a kötelet sem. Így a világhálón való bóklászás közben megtanultam, hogyan kell figyelmesen és helyesen – vigyázva a fakéregre is – felkötni a slackline-t. Ekkor olyan felvételeket is láttam, ahol azt is elmondták, hogyan kell egyensúlyozni, mire kell figyelnie egy kezdő kötélegyensúlyzónak, és így már magabiztosan vártam a vasárnapot, hiszen a kötelet magát is tudtam kezelni, és a kezdő egyensúlyzók lépéseinek titkaiból is merítettem.
Elérkezett a feladatos nap, amely egy általános ünnepélynek tűnt, de végül annál többet jelentett számomra. Akkor még csupán egy feladat volt a gyereknapos délután, később viszont egy szeretett és élvezett foglalkozássá vált... Fölszereltük a kötelet Edinával, Bernivel és Bálint is segített. Közben leterítettük a családi társasjáték kellékeit is, amit a lányok vezettek. Mikor felkerült a kötél kipróbáltam. Ahhoz képest, amilyennek képzeltem, még nehezebb volt. Nem is tudtam járni rajta és csak pár lépést tudtam megtenni. Aztán megérkezett az első gyerek, de mivel az unokaöcséimmel és unokahúgommal már játszottam, nem riadtam megtenni a következő lépést. Magabiztos akartam lenni, és hogy megteremtsem a kapcsolatot, kiépítsem a bizalmat a nevét kérdeztem és bemutatkoztam. Aztán így folytattam:
- Előszőr megismerkedünk a kötéllel. Kipróbáljuk, hogy milyen egy lábon állni, milyen egyensúlyozni. Mint a gólya, egy lábon. Jobb láb, aztán bal láb. Amikor úgy érzed, készen állsz, elindulunk. A bal kezedet – a jobb kezét én fogtam – a fejed fölé emeld, mint egy balerina, azzal egyensúlyozz...
Így kezdtem, és ezeket a mondatokat annyira jónak találtam, hogy mindenkinek elmondtam. Persze volt pár olyan gyerek, aki már indult is, és rá kellett szólnom, hogy először elmondjam az instrukciókat és azt a fegyelmezésszerű érzést nem szerettem, és nehéznek tűnt.
Kellemes érzés volt végig sétálni a kötélpályán annyi érdeklődő gyerkőccel. Látszott rajtuk a félelem kicsit, mert ténylegesen nem olyan könnyű a kötélen egyensúlyozni, és közben lépni is. Hogy eltereljem a figyelmüket, és kisség felszabadítsam meghökkent gondolataikat közben kérdezősködtem, próbáltam különböző témákkal elterelni a figyelmet a furcsa kötélmozgás érzésétől. Közben a testtartásukat is próbáltam igazítani: „egyenes fej, magabiztos és kecses lépések..., ha nem állsz meg és folyamatosan haladsz, nem ingadozik annyira.” Pár óra múlva már unalmas volt a saját szövegem, így különböző képekkel, hasonlatokkal és szóhasználattal fűszereztem a gyakorlatot, ami életpályának is nevezhető akár. Persze ez nem volt kimondva, de így utólag visszagondolva, az életúton is gyakran vannak ingadózások, csak azok furcsaságát megszokva, rutinszerűen kezeljük. Szerintem nagyon hasznos gyakorlat ez a kötélpálya, még ha nem is életpályának nevezzük. Főleg ebben a korban jót tesz úgy a testi, mint a lelki egyensúlyozás, jó ezt megtanulni, kicsit közelebb engedni a gyerekekhez is a furcsaság, majdnem félelem érzését, ami a kötél járása közben van.
Boldog voltam végig, és akkor még jobban, amikor két gyereknek felajánlottam, hogy egymást kísérjék. Barátnők voltak, jól ismerték egymást, és megbíztak egymásban. Végig kísérték egymást, jó volt látni, hogy van bizalom, és hogy amit megmutattam nekik, azt sikeresen és tudatosan felhasználták és egyénileg járták végig a kötelet.
A bizalom kialakítása fontos a családon belül is. Több gyerek is volt, aki egyik vagy mindkét szülővel ment végig a kötélpályán. Ez jó volt, de ekkor is elkelt a segítségem, mert a látszat ellenére nehezen lehetett boldogulni a kötélen, főleg kezdőkként. Ekkor is elmondtam az ötleteket, hogy melyek azok a mozdulatok, amelyek segíthetnek a gyerekeknek és a szülőknek is.
Sokszor azért voltam még lelkesebb, mert láttam, hogy 6 – 9 gyerek és szülő várt sorban, hogy végig mehessenek a gyerekeik a kötélen. Mivel egyszerre csak egy gyermek mehetett a kötélen többen várakoztak sorukra. Ennek is megvan az oka: hogy ne zavarják a kötél mozgásával egymást, de a gyorsaságuk sem egyforma. Amikor sokan voltak kissé sajnáltam is őket, mert egy gyermekkel akár 3 – 4 percig is eltartott az életpályás séta.
Persze minden egyes kislány és kisfiú jutalmul édességet kapott Bernitől, Edinától, vagy tőlem, aminek nagyon megörültek, de jó volt, hogy inkább az élményért jöttek oda, nem csupán a cukorkáért (ezt azért tudom, mert megkérdeztem tőlük). És igen, én is jutalmul nagyon sok mosolyt kaptam a családoktól, hálásak voltak a szülők, megköszönték. Sok gyermek visszafordult, és újra kipróbálta a pályát. Csodálatos érzés volt látni, hogy a nehézséggel és, ahogy ők nevezték: a furcsasággal szembeszállva bátorsággal és elköteleződéssel járták a kötelet.
Így telt tehát a vasárnapom, amikor gyerekként gyerekekkel gyerekeskedhettem gyermekül én is (tanító bácsiként először).
